Zátonyépítők

Hirtelen rengeteg időm lett gondolkodni, ami valljuk be, nem tesz jót nekem. Hihetetlen, micsoda frankó kis összeesküvés elméletek születnek ilyenkor az ember agyában, az enyémben legalábbis mindenféleképpen.
Nézzük az elmúlt évet a húgom szerint:
A NAGY Ő alkohol és gyógyszerfüggő, habár ez utóbbit elhagyni látszik, a piáról nem mond le. Baromi kényelmes volt neki hogy én és a nővére mindent az egyre terebélyesedő segge alá toltunk, és mivel a nővére alapvetően szeret uralkodni mások felett, a mi kapcsolatunk azért sem működhetett, mert Ő ezt élvezte, én viszont nem tűrőm az irányítgatást.

A barátnőm szerint:
Elhülyített a hazugságaival, egy élhetetlen, kitartott farok, aki csak élősködött rajtam. Ezerszer jobbat érdemlek, nem is értik mit szerettem benne.

Szerintem mindkettőnek igaza van. A zátonyépítő feltűnik azonnal, és én komolyan miért is látnám meg, hogy ő a nagy sz*r keverő, mikor mindent a „segíteni akarok nektek” frankó álcájával leplezett.
A kedvesnek nincs már se apukája, se anyukája. A nővére viszont nagyon is van. Hatalma és befolyása van felénk, így tett totál függővé anyagilag, amire szintén most döbbentem rá. Tehát, első körben munkát intézett nekem, amit én persze minden fenntartás nélkül elfogadtam. Miért ne? Aztán felajánlotta a lakását, mert albérletet nem kaptunk. Ekkoriban ért a válásom a gyerekelhelyezéshez, de a három kis törpöt nem vihettem magammal, egyrészt mert a fő támogató nem engedte, másrészt megfenyegetett az embör, hogy ha kekeckedek, ötven tanút hoz, hogy az én fajin új kanom bizony rendszeresen beszámíthatatlan állapotban pisálja össze magát pl. a temetőben, az édesanyja sírjánál. Kicsi a város, persze hogy mindenki tud mindent azonnal. Mire a hír hozzám jutott, kómásan szedtük össze, habzó szájjal, véresre vert fejjel, néztem is, hogy hinnye, de jól kerekedik a dolog.
A nővér azzal nyugtatgatott, hogy Dezsőkének* jobb is lesz, ha nem szakad a nyakába a három pici poronty, mert sok lenne neki. Az, hogy engem lelkileg padlóra küldött a lemondás, senkit nem érdekelt. Az átbőgött éjszakák, a folyamatos önvád megint csak a „te bajod, engem aztán nem érdekel, kezeljed magad” kategóriába estek, magamra maradtam minden kétségemmel, amelyek akkor voltak igazán durvák, mikor Dezsőke támolyogva ért újfent haza.
Szeretlek, nem baj? De, mert ez nem volt igaz. Önmagán kívül senkit nem szeretett soha…
Na szóval a zátony alapja már akkor megvolt. Azzal csak nagyobb lett, hogy Magda* kezelte azt a pénzt, amit Dezsőke általa kapott ilyen-olyan munkákért. Sosem volt az, hogy gyertek be az irodába, ennyit kerestetek ebben a hónapban, ennyi a rezsi, nesze, osszátok be a többit. Sosem tudtam, Dezsőnek mennyi pénze van. Csak voltak nagy hétvégi bevásárlások, „az én pénzemből lett fizetve” felszólalásokkal, amit a Magda a fejemhez vágott két hét múlva, hogy ő töltötte ám fel a hűtőt. Dezső komoly jellemhibája, vagy ez talán már betegségnek is mondható, hogy nem tud igazat mondani. Úgy hazudott, hogy szerintem maga is elhitte. Sajna én is, de nem volt okom azt hinni, hogy átver, mert eddig egyetlen pasim sem csinált velem ilyet.
Tehát Magda a párkapcsolatunk része volt. Day by day megjelent, többnyire reggel, és hallgattam, hogy mi nem jó. Azt vágta a fejemhez, hogy rumlis vagyok. (Egyszer megmondtam, hogy addig örüljön, amíg nincs a szekrényemben rend, mert én attól a pillanattól kész vagyok elköltözni. ) Mert hogy a Dezsőke nem érzi, hogy szeretve van, ha ÉN NEM TARTOK KÖRÜLÖTTE PATENT RENDET! Na, ez már az a rész volt, mikor összevontam a szemöldököm. A férjem konkrétan
eltartott, de még ő sem várta el hogy én tegyem a szekrényébe a behajtott ruháit. Dezsővel igen komoly gondom volt még a hazudgálásokon kívül, hogy annyit nem hozott haza, ami elég lett volna legalább a kajájára, a hűtőt az én jövedelmemből, meg Magda pénzéből töltögettük, és két napnál tovább nem tartott ki, bármennyi kaját is raktunk oda.
Magda a fejemhez vágta, hogy én nem tudok bánni a pénzzel, az ő számításai szerint havi húszezret félre kellett volna tegyek! Ez is bibi volt: engem fillérre elszámoltatott, Dezsőt nem. És hiába mutogattam, hogy de hát kaja meg ásványvíz az, amire elmegy a fizetés, nem hatotta meg.
Összegezve: Magda mindenben ott volt. A munkámban, az életünkben, ő határozta meg, mit csinálunk, hova megyünk, jóformán a fizetésem elköltésébe, és a nemi életünkbe nem folyt bele…

Az utolsó csepp a poharamban az volt, mikor Dezső a csekély fizetését felvette, nekem leadott egy tízest, ugyanannyit befizetett az exnejének, és kedden kiment cigizni az udvarra. Fél óra múlva kimentem, de a bagó az ablakban volt, gondoltam, átment az egyik szomszédhoz. Este fél kilenckor kezdtem hívogatni, akkor ő más az SBO-n volt, a kocsmába ment, ahol úgy belőtte magát, hogy a mentő vitte a detoxba.
Másnap reggel hazajött. A papírt ideadta, én sírógörcsöt kaptam, és azt mondtam, el ne képzelje, hogy ezek után jön velem az örökölt házba. Mentem audenciára Magdához, aki visszadobta elém a papírt, és közölte, erről is én tehetek, én csináltam valamit, ami miatt az öccse a kocsmába ment. „Megértem, hogy nem látsz más utat, csak a különköltözést” – mondta, majd hozzátette, hogy ezt ő se bírja tovább, mert mikor Dezsővel beszél , akkor úgy érzi, neki van igaza, mikor velem, akkor meg fordítva. Így tudtam meg, hogy ez a szemét panaszkodik rám a tesójánál, mert könnyebb ezt, mint : Jaj, Magdám, azért remegek, mert ma még nem ittam!”
És most is volt egy utolsó állon vágás. Felhívott a költözésem estéjén: telefont kaptam, holnap flottakártyám lesz, arról hívlak majd, Magda elintézte nekem, megyek tovább tanulni, fizeti a sulit…
Másnap sz*rt engem felhívni, mikor az ottmaradt macskának vittem eledelt, kopogtam, és mikor ajtót nyitott, meg se ismertem…
Azaz de. Volt nekem egy nagyképű szomszédom, aki nem fogadta a köszönésem. Na, az állt az ajtóban.
– Tedd a kenyérsütő mellé – köpte oda, mikor előadtam, hogy hoztam a macskának enni.
Magda tehát megint elhalmozza minden földi jóval, mert szegény öcsike… Csak erre is van egy elméletem azóta!

* A neveket megváltoztattam.